Nemes Nagy Ágnes - Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
veled a hasító, kérgesítő időben.
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,
s ágas-eres kezem visszafelel neki.
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

Hiperbolikus geometria

A hiperbolikus geometriában egy pontból húzott két félegyenes által meghatározott tartományba belefér egy egész egyenes.

http://lajosszabo.com/SL/BOLYAI.pdf
 a témáról egy érdekes, jó írás ;)

Erről kellett egy egyetemi órámra leírni a gondolatainkat, előtte  áttanulmányozva a fenti szöveget (legalábbis egy részét).

Szerintem ez egy csodálatos dolog. A pontot szinte természetes az emberrel, magammal azonosítani, ami azt jelenti itt számomra, hogy "belém fér" a végtelen. Vagyis bennem van, miközben én véges vagyok. Vagy legalábbis annak tűnök!
Nem természetes azt a két végtelen távoli pontot, ami között az egyenes van összehasonlítani ilyen módon azzal az egy ponttal, magammal amiből kiindulok. Az Euklideszi síkban ezt a pontot és a végtelen hosszú egyenest, ennek a kezdetét és végét nem is lehet elképzelni. Nem lehet egy lapon említeni, nem lehet egy lapra rárajzolni... A hiperbolikus geometriában mégis kissé mintha úgy kezelnénk, mintha ezek a pontok, amik végtelen távol vannak, és az, ami itt van, hasonlóak lennének. Ez a hasonlóság szerintem az alapja annak, hogy a végtelen bennünk legyen. Bennem van a Végtelen, bennem van az Isten. Bennem van, ha elhiszem, hogy tudok hasonló lenni hozzá, bennem van, ha hasonló vagyok hozzá. Minél inkább...

Nemes Nagy Ágnes - Este

Ikrás,  sűrű az est; szaporodnak a pulzusütések -
fullasztó ölelés: alvás! Jőjj, szeretőm!

Jim Jarmusch - Halhatatlan szeretők

Egy elbűvölő film látványilag, zeneileg, a hangulata... és elgondolkodtató.

Nemes Nagy Ágnes - A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.