Időn kívül

2085 szeptember 2 – Ramen 28 és 43 éves

Azóta tudom, hogy fogok meghalni. Mindenre, amit a 2070-es időutazásom alkalmával láttam úgy tekintettem, mint biztos jövőre, nem pedig mint egy lehetséges kimenetelre. Tudtam, hogy így fogok meghalni.

Úgy tűnik a tönkrement időgép az életem fontos eseményeire repít el, mint amikor a kórházban tartózkodtam a születésemkor. Vagy most, mikor végignézem a halálomat.

Köd volt, de még meleg, nyári idő. Oldalról néztem magamat, ahogy a fal előtt állok. Nem néztem magamra, egyenesen előre szegeztem a tekintetemet, pedig tudnom kellett, hogy ott vagyok. Hagytam. Semmit sem tehettem, csak néztem. Az árnyékom koromfeketén rajzolódott ki a falon a hátam mögött, csak előre figyeltem. Rezzenéstelenül, félelem nélkül. Negyven felett járhattam, mitől félnék hát? Már több mint tíz éve tudom... ezt a pillanatot.

Egy pillanatra a hat férfi felé fordultam, de csak épp egy futó pillanatra. Nem akartam megjegyezni őket, a hat arcot, akik megölnek. Katonák, ahogy én is. Csak a dolgukat végzik. Soha senki nem jelentkezik a kivégzőosztagba, őket nem hibáztathattam.

A fekete árnyék eltűnt a falról, a helyét sűrű, vörös foltok vették át.

Megborzongtam.

2085 szeptember 2 – Ramen 43 éves

Tudtam, hogy ott állok valahol oldalt. Szívesen megnéztem volna utoljára magamat fiatalon, életerősen, de nem lehetett.

Akkor még nem tudtam, hogy meg fogok vakulni. Megtanultam kihasználni a szemem előtt lebegő örökös sötétséget, és elő tudtam hozni az emlékeimet. Mintha újra kívülről láttam volna magamat, onnan, oldalról, a fal mellől

A tudás erőt adott, bár nem láttam, szembe tudtam nézni a halállal. Nem jelentette végleges elmúlást, azon kevesek közé tartoztam, akik még életükben bepillanthattak az időn kívüliségbe, ha nem is abban a végtelen értelmében, ami a halál után jön el. Csak sajnálni tudtam őket, akik nem értik, és talán soha nem is fogják megérteni ezt a csodás végtelent. 

Én megérthettem, ahogy azt is, hogy most ezért kell meghalnom.

A feleségemre gondoltam, és a gyerekekre. A kis Sárira, Benire, és Mirára. Alig vártam hogy a végtelenségben, amit most megadnak nekem, újra megtaláljam őket. Hiányoztak. Régóta tudtam, hogy mikor, és hogyan fogok meghalni, de azt nem, hogy kiket hagyok hátra, és mennyire fog ez fájni.

Még láttam kívülről, ahogy a vérem pirosra festi a falat, ahogy eldördülnek a fegyverek, aztán sötét lett, és a végtelenség magába szippantott.