Shy Boy

Kedd, a suliújság napja. Minden héten erre a napra vártam. Kezdetben hárman indítottuk el a lapot, de aztán egyre többen csatlakoztak a szerkesztőséghez. Persze, kezdetben még nem is iskolaújságnak neveztük, nem is tudom mikor szoktunk át erre a névre, de nem illett rá. Az újság havonta jelent meg három iskolában, de nem ez volt a legjobb dolog benne, hanem az olvasói levelek. Hetente összeültünk hárman, akik ezért a rovatért voltunk felelősek, és válaszoltunk ezekre a levelekre. Rengeteget kaptunk. Nem tudom ki kezdte el a segítség és tanács kérést, de hamar elterjedt mindhárom iskolában, hogy akinek valami problémája van nyugodtan forduljon az újság szerkesztőihez, így végül direkt ezért külön „rovatot” is indítottunk. Hárman válaszolgattunk ezekre a levelekre, mindhárom iskolából egy-egy diák. Nem is tudom, miért tartozott ez az újsághoz, biztos vagyok benne, hogy csak elvileg futott az iskolaújság alatt, gyakorlatilag sosem közöltük le ezeket a titkos és személyes leveleket; mindig tudtuk, kihez és hogyan kell visszajuttatni. Hármunk kiléte, akik válaszoltunk, titok volt, a diákok sokat találgatták, kik lehetünk, de biztosra szinte senki nem tudta, még a többi szerkesztő közül sem mindenki. Ezt szerettem benne legjobban: a titokzatosságot, és a másokon segítést.
Végigsétáltam az utcán, mint minden nap, nem csak kedden. Még egy jó fél órám volt, mielőtt el kellett volna indulnom a szerkesztőségbe, úgyhogy beültem a kedvenc kávézómba, mint majdnem minden nap suli után. Az ablak mellé ültem, néztem ki a jegesen fújó szélre, és közben forró kapucsínót ittam. Nyáron is ide jártam suli után, de így télen volt a legszebb, leghangulatosabb: a kávézó sarkában már feldíszített karácsonyfa állt, a forró kávé, és friss fenyő illata keveredett a levegőben. Jó meleg volt bent, és jólesett kinézni a havas utcára.
Ránéztem a nagy faliórára, pont két óra volt. Újra az utcára néztem, és igen! Mint minden nap, most is arra sétált a fiú. Az arca piros volt a hidegtől, táskáját hanyagul átvetette a vállán, szőkés haja pedig kócosan a szemébe lógott. Nem számított, mert úgysem nézett rám soha, kivéve egyetlen alkalommal. Szeptemberben láttam őt először, ugyanígy, ennél az asztalnál, az ablak mellett kávéztam, ugyanígy kettőkor. Ugyanígy szőke volt, és kócos, mikor erre jött, de akkor, mikor elment az ablak előtt egy pillanatra felnézett. Akkor egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Kék szeme volt, olyan kék, hogy szinte világított... aztán elfordult, és továbbment...

                                                                                                             

Mikor itt elmegy, mindig ránézek, várom, hogy megismétlődjön az a pillanat. Tudom, hogy ő is, és rám akar nézni, de bármennyire szeretne is, nem teszi, lesüti a szemét, és tovább megy. Pedig akár meg is szólíthatna. Hogy miért? Elegem van a nagyszájú, magamutogató pasikból, nekem pont egy ilyen félénk fiúra van szükségem.

A kis kőház Beni háza volt. Beni az újság egyik kitalálója volt, kezdetektől együtt dolgoztunk rajta, ahogy most a levelekkel is. Persze Beni a szüleinél lakott, de a nagymamája rá hagyta a házat, a szülei pedig engedték, hogy használja: ez lett a titkos szerkesztőségünk. Sok mindent fel ajánlottak a szerkesztők, sőt, néha az iskolák is: számítógép, nyomtató, fényképező, fotelek... Mikor elkezdtük, a ház szinte teljesen üresen állt, most már egész otthonos. Beni már ott ült az egyik fotelben, mikor megérkeztem, mindig ő volt ott elsőként.
- Szia Kamilla, hogy vagy? - fogadott Beni.
- Heló. Köszi jól - vállat vontam, tudtam, hogy Beni nem vár ennél többet, mivel több órán át együtt dolgozunk, az első percben mindig csak ennyit mondtunk:
- Köszi jól - vagy - Rosszul.
Később úgyis mindig elmeséltük mi van velünk.
Beni elővette a táskájából a leveleket, én is az enyémből. Mindhárom iskolában volt kitéve egy-egy nagy kartondoboz, ahova a hozzánk intézett kérdéseket dobhatták a diákok.
- Várjuk meg Jankát - sóhajtottam. Beni elvigyorodott reakciómon, Janka szinte mindig késett.
-Ha randiztok is el szokott késni? - kérdeztem Benit, mire elnevette magát.
- Nem, legtöbbször elmegyek érte kocsival.
Janka nagyjából tíz perc múlva érkezett. Rátette a leveleit a kupac tetejére, és nagyot sóhajtva belevetette magát az egyik fotelbe.
- Két hülye ötödikes elbújt, és leste a dobozt - mesélte - meg kellett várnom, hogy elmenjenek, hogy ki tudjam venni a leveleket...
Hát igen, ez mindig is necces feladat volt... A diákok szinte sportot űztek abból, hogy kiderítsék, kik a titkos válaszírók.
Mindhárman találomra húztunk egy-egy levelet a kupac tetejéről. Kényelmesen hátradőltem a hatalmas bőrfotelben, miközben Janka helyet szorított maga mellett Beninek.
- Jajj, megint egy nem tudom mi legyek ha nagy leszek levél - horkantott Beni, de már írta is a választ.
Kinyitottam a levelet, amit én húztam, szögletes, fiús betűkkel írt levél volt, rögtön az aláírásra ugrott a szemem, mindig azzal kezdtem az olvasást. „Shy Boy” olvastam a levél alján. Elmosolyodtam, és hozzáláttam az olvasáshoz.

Heló

segítségre lenne szükségem. Az egyik barátom meghívott egy buliba, szívesen mennék, mert ő a legjobb barátom, és tudom, hogy ez fontos neki, de.... Csak párral együtt lehet menni.. Szóval, ha el akarok menni muszáj magammal vinnem egy lányt. csakhogy nekem nincs barátnőm, és a buli két nap múlva lesz. Tudom, valaki képes ennyi idő alatt szerezni egy barátnőt, de én nem olyan vagyok. Hogy mondjam meg a legjobb barátomnak, hogy nem megyek el a bulijára? Na meg, amúgy sem tudok táncolni...

Segíts kérlek!

Shy Boy (17)

A lap hátulján rajta volt az email címe, így az egyik géphez ültem válaszolni.

Szia kedves Shy Boy!

Nem muszáj, hogy a barátnőd legyen, akivel mész a barátod bulijára, emiatt ne hagyd ki! Nincs valaki jófej lány az osztályodban, akit elvihetnél? Vagy például húgod? Én ilyenkor sokszor csak az unokatesómhoz fordulok, mindig benne van egy kis buliban. Szerintem helyes, hogy nem akarsz addigra barátnőt szerezni, a határidőre barátnő nem túl őszinte dolog. Viszont mindenképpen menj el a bulira, ha te te is szeretnéd, és a haverodnak is fontos, ott a helyed! Táncolni pedig nem nehéz, majd lesel valakiről. Ha pedig végképp nincs senki, akivel elmennél, hívj el engem, és én elmegyek veled ;) Úgyis oda vagyok a „shy boy”okért.

Sok sikert, és jó bulizást!

Anna (16)

Anna volt az újságírói álnevem, ezért írtam így alá. A fiú levele különleges volt a többi után, a diákok legtöbbször tanárokra panaszkodtak, jegyekre, vagy tanácsot kértek, hogy hova menjenek egyetemre, és utána. Nekem az ilyen nagyon őszinte segítségkérések voltak a kedvenceim, és meg volt hozzá a tehetségem, hogy az ilyeneket kihúzzam a kupacból.

Ez a fiú annyira el volt keseredve, és tudtam, mivel vigasztaljam meg. Az újságíráson és a leveleken kívül még egy feladatunk volt: az iskola rádió. Az egyik technikusnak sikerült megoldania, hogy mind a három iskolában ugyanabban az időpontban ugyanaz a műsor menjen a rádión, a második szünetben adták a kívánságműsor. Az újság szerkesztőjeként nem volt nehéz, hogy az én kívánságom kerüljön be következő nap a rádióba.

- Az iskolaújság egyik szerkesztője küldi ezt a számot Shy Boynak! - csendült fel a rádióból a bemondó hangja, majd rögtön utána a szám. Elmosolyodtam, reméltem, hogy ő is hallja a kedvenc számomat, ami egy shy boyról szólt Katie Melua varázslatos hangján.

Otthon egy email várt.

Heló Anna

Köszönöm a leveledet, igazad van, el kell mennem a buliba. Remélem komolyan gondoltad, amit a végére írtál: szeretnélek Téged elhívni. Ha eljönnél szívesen, találkozzunk kettőkor az Arany Oroszlán kávézóban! Gondolom, tudod, hol van, de ha esetleg mégsem, a mellékletben leírtam, hogy juthatsz oda (mindhárom iskolából, mivel nem tudom hova jársz).

Remélem eljössz... még egyszer köszönöm

SB

Elmosolyodtam. Persze, hogy tudtam, hol a kávézó, szinte minden nap ott ülök, és várom, hogy kettőkor egy félénk fiú arra sétáljon. Most egy másik Shy Boyra fogok ott várni...

Csütörtök. Épphogy szemerkélt a hó, ahogy végigsétáltam azon az utcán, amin minden nap. Kivéve persze a hétvégéket. Még egy jó tíz percem volt kettőig, addig is beültem a kávézóba, úgyis ott találkozunk. A szokásos helyemre ültem, az ablak mellé, kapucsínót ittam, és kibámultam a hóesésre. A karácsonyfán az égők barátságos sárga fénybe vonták a kávézót, kint a hónak hideg szikrázó fénye volt, bent kellemes meleg.

A falióra nagymutatója lassan kúszott a tizenkettes felé, az óra után ösztönösen az utcára pillantottam. Sötét hajú fiú állt ott hajába tapadt fehér hópelyhekkel, láthatóan várt valakire. Egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásunk, magabiztosan elmosolyodott, és határozottan benyitott a kávézóba.

- Heló - lépett habozás nélkül az asztalomhoz, és újra egy tökéletes mosolyt villantott felém. Alig észrevehetően elfintorodtam. Utáltam az ilyen nagyképű flörtölős mosolyokat...

- Nincs kedved eljönni velem ma este valahova? - kérdezte. - Ja, de bunkó vagyok, amúgy a nevem Gábor. És téged hogy hívnak?

- Kamilla - válaszoltam - Ma sajnos nem érek rá - nyomtam meg gúnyosan a sajnos szót. A fiú vállat vont és odasétált a kávézóban egy másik asztalhoz, ahol szintén egy lány ült. Undorodva fordultam el. Hogy lehet, hogy valakit ennyire nem érdekel ki is az, akivel randira megy, csak menjen vele valaki? A fiú nem sokkal később kiment a kávézóból, úgy tűnt a másik lánynál is felsült, amin egy csöppet sem csodálkoztam.

Újra az órára pillantottam. Pont kettő volt, most kéne jönnie. Az ajtóra néztem, de közben a szemem sarkából az utcát figyeltem. Mint minden nap, most is arra sétált a fiú, a haja kicsit csapzott volt, kócos, de most egyenesen a kávézóba nézett ragyogó, tiszta kék szemével. Még szebb volt a szeme, mint akkor, szeptemberben. Benyitott a kávézóban, kezében fehér rózsával. A szívem hangosan dobogott.. Ő lenne? Lehet.. lehetséges, hogy ő Shy Boy?

Gyors pillantása végigfutott a helységen, majd határozott léptekkel a másik lány felé indult. Csalódottan lehajtottam a fejem, az asztalt fixíroztam, nem akartam látni a jelenetet, de most is vonzott valami felé, valami, hogy figyeljem, ahogy átadja a rózsát a lánynak... Nem akartam látni, és mégis néztem, ahogy vidáman beszélgetve együtt mennek ki a kávézóból. Nem ismertem a fiút, sosem beszéltem vele, de olyan szép ábránd volt, hogy ő lehetne a srác, akivel együtt megyek egy buliba...

Nagyjából tíz percet ültem még ott, Shy Boyra várva, de a fiú nem jött el. Talán ehhez is túl félénk, szégyenlős volt. Reméltem, hogy ahogy tanácsoltam neki, mégis elment a bulira, meg kellett keresnem őt! Persze, csak párral lehet menni, de ez nekem nem gond: ott van ilyen esetekre az unokatesóm, Beni, aki majdnem mindig kapható volt egy jó bulira, kivéve, ha éppen Jankával volt. Ráadásul ő is meg volt hívva a bulira, mivel az egyik évfolyamtársa rendezte, de mert Janka nem ért rá, úgy döntött nem megy el. És persze Beninek volt még egy előnye: tudott vezetni, és a szülei szinte bármikor kölcsönadták neki az egyik kocsijukat.

Csak mikor már odaértünk jutott eszembe, hogy még ha Shy Boy itt is van, nem fogom felismerni őt, ahogy ő sem engem. Aztán jött a karaoke, és tudtam, ez az utolsó esélyem, hogy megtaláljam őt, most vagy soha! Soha nem volt túl jó hangom, máskor nem álltam volna ki vele, nem mintha nem tudtam volna énekelni, de azért nem olyan hangom van amitől elájulnak az emberek. Azt hiszem én lepődtem meg magamon a leginkább, mikor tényleg a színpadon álltam, mikrofonnal a kezemben.

- Katie Melua: Shy boy - mondtam be a szám címét, és kíváncsian néztem a tömeget. Énekeltem, de egyáltalán nem oda figyeltem, csak az embereket néztem, a reakcióikat, de nem sokan figyeltek rám. A szám végén csalódottan léptem le az emelvényről. Erről ennyit...

- Heló - állított meg egy hang. -Szépen énekeltél....

Lassan felnéztem, és a szívem majd kiugrott a helyéről. A fiú szégyenlősen elmosolyodott meglepett arcomat látva, én pedig belenéztem azokba a vakítóan kék szemekbe...

- Köszi - nyögtem ki.

- Te vagy Anna? - kérdezte hirtelen. Bólintottam, és én is elmosolyodtam.

- De igazából Kamilla. Te pedig...?

-Shy Boy -biccentett, majd zavartan elnevette magát - Sebinek hívnak.. Innen jött az SB, majd a Shy Boy.

- Na, erre nem is gondoltam.

- Ne haragudj.. a..., hát tudod, ami a kávézóban volt... - féloldalasan rám mosolygott, és kócos hajába túrt. - Hát.. nem tudtam, hogy téged kereslek - fintorgott - de reméltem.. és a rózsát is odaadtam másnak, amit neked hoztam...

Bólintottam. Az arca piros volt, mint mikor a téli hidegben a kávézó előtt sétált, de most nyilván nem a hideg tette.

- Én sem tudtam, hogy téged kereslek... Amikor bejöttél a kávézóba szurkoltam, hogy te legyél, de aztán odamentél máshoz...

Sebi rekedten felnevetett.

- Annyira sajnálom Kamilla! Tudod, még ahhoz is túl „shy” vagyok - nevetett - hogy odamenjek, valakihez megkérdezni, hogy hívják. Ezért az egyik barátom bevállalta ezt a részt... Megkértem derítse ki melyikőtök Anna. Reméltem, hogy te... szeptember óta.. mindegy - most először fordult el tőlem, ahogy lesütötte a szemét egy pillanatra, de aztán rögtön újra a szemembe nézett, összemosolyogtunk.

- Köszi - hálásan megszorítottam a kezét.

- Szívesen.. Szóval.. a haverom odament mindkettőtökhöz, te azt mondtad Kamilla vagy, a másik lány pedig.. hát.. pont Annának hívják - vont vállat Sebi - Ezért azt hittem ő az.. sajnálom.

Elnevettem magam.

- Legalább a másik csajnak is szereztél egy jó napot.

- Ja - nevetett ő is - bár neki inkább a haverom jött be...

- Komolyan? - vontam fel a szemöldököm, Sebi bólintott. - Hát nekem ne nagyon tetszett – vallottam be - Tudod, nekem inkább az ilyen Shy Boyok tetszenek - mosolyogtam rá.

Ő is elmosolyodott.

- Megtanítasz táncolni? - kérdezte megfogva a kezem, és a táncolók felé húzott. Bólintottam, és elvegyültünk a bulizó tömegben.

Illusztráció: Örsi Orsolya és
Koncz Eszter